Drágakövek

Az egyetlen

Igazából a történetünk 1992.04.04.-én kezdődik, este. Azaz este nem hasonlított egyhez sem, dörgött az ég és a napszak ellenére sütött a nap az utcákon, hideg pusztító szél fújt. Az nap este születtem én Celia Sortern. Mindenki átoknak tartotta a születésemet, mindenki csak az anyám nem, ő érezte, különleges vagyok.  A gyermekkorom nagy része homály, anyám öt éves koromban meghalt, apám sosem volt, egyedül voltam. Árvaház várt rám, hosszúnak tűnt az egy év és csak rosszat kaptam ott, de nem maradhattam tovább rossz magatartásom miatt, az igazság az volt hogy az erőm épp éledezett bennem és akaratom ellenére is csináltam rossz dolgokat. Két év várt rám egy családban, ekkor kilenc éves voltam és egyre több baj volt velem, hálás lehettem a két évért, de mennem kellett, egyre több baj volt az erőmmel és ha nem lenne elég, a fiúk is molesztált. Ez után egy férfihoz kerültem és fura módon csak jót tudok elmondani róla, tudta miféle vagyok és nem küldött rögtön tovább, tudós volt és remek ember. Segített elfogadtatni velem az erőmet és segített kezelni azt, pedig nem tudta milyen de még is, segített. Három évet éltem nála, majd egy rablás során lelőtték őt.. és engem is. Ekkor jöttem rá, bár reméltem nem igaz és vége a szerencsétlen életemnek, de az voltam, halhatatlan! Elkellett tűnnöm, tizenkét éves voltam és nem volt semmi esélyem arra hogy élhessek tovább „normálisan” egy családdal. Futottam és meg sem álltam egy cirkuszig. Végre nem éreztem magamat annyira különlegesnek, de nem tagadhattam le, én vagyok a legerősebb. Hatalmas közönségre tettem szert, híres voltam a kisvárosokban és falukban, ahol megfordultam, beértem ezzel és nem vágytam többre. Félév után beláttam ez nem mehet tovább, folytatnom kell a tanulást. Új ember ként éltem. Behoztam a lemaradást és a saját korosztályomban tanulhattam. Mi a jelen?  A Quer Gude gimnázium másodikos tanulója vagyok és hála’ az égnek megtanultam irányítani az erőmet. Egy dologról nem beszéltem még..mi is az erőm. Igazából nem lehet meghatározni, ez azért van, mert bármilyen erőm lehet. A képességeket képes vagyok felvenni, nem alakváltó vagyok és nem dobálok lángcsóvákat, én bármit megtudok tenni. Felkell vennem az erőt hogy használhassam, de ez fáj, mivel a sejtjeimnek változnia kell ahhoz hogy képes legyek használni a képességet, tehát mutálódik ilyenkor az egész szervezetem. Jobban fáj, ha magam keresem az erőt és nem úgy veszem át, hogy valakire ráteszem a kezemet. Soknak tűnik és az is. Mielőtt Dan meghalt azt mondta „Celia hihetetlenül különleges vagy, nem szabad tudják milyen vagy te, nem csak jóra lehet használni a képességedet” és igaza is volt. Óvatos kell legyek, lebukhatok. Rengeteg a bakizási lehetőség egy gimnáziumban. Akármilyen erős is vagyok, néha még nekem is nehéz, fiatal és tapasztalatlan vagyok még. Sosem kellett úgy igazán használnom az erőimet, nem volt rá szükség. Tizennyolc éves leszek, egyedül élek egy házban, amit az erőmmel szereztem magamnak. A gimnázium mellett dolgozok, szinte felnőtt vagyok. Nem tudom azt mondani nehéz szülők nélkül, mert nem nagyon voltam szülőkkel. Engem próbára tett az élet, de emelt fővel, félelmet nem ismerve végig szenvedtem a gyerekkoromat és még is, itt vagyok. Egy hét és vége az iskolának, szeretem a nyarat, nem azért mert szünet van, hanem a nyugalom miatt, nem ülök az iskolában és izgulok azon, mikor szabadul el az erőm, ilyenkor lazább vagyok. Szórakozok, olvasok és pihenek. A szobám falán végiggördült egy vízcsepp. Nagyra nyílt szemekkel néztem ahogy a padlószegélynél eltűnik, majd felpattantam a forgószékemből és kirohantam a szobámból. A lépcsőfokokat kettesével vettem a fürdőig, az ajtó előtt megálltam és már tudtam mi vár rám odabent. A mosógépem..

-Még mennyi bajt hozol a fejemre? Hmm? Szeretnéd az utcán végezni? –kiabáltam a mosógéppel és belerúgtam az oldalába. Víztől ázott zoknimat a földre csaptam és hangosan placcsanva, lassan elmerült a mosóporos vízben. Állandóan hívhatom a szerelőt, lassan törzsvendég lesz nálam, akár ide is költözhet, ha már hetente feladja a piszkos ruhákkal való küzdelmet. Nem törődve a veszéllyel, hogy megráz az áram, mert nem is kell törődjek vele, kihúztam a konnektorból a dugót. A sarokból kirángattam a felmosót és egy vödröt, majd neki álltam a víz felszívásának, bár egy szivattyú is jól jött volna, de fél óra alatt sikeresen rendbe raktam a fürdőt.  Csípőre tett kézzel néztem körbe a fürdőben és elégedetten bólogattam az eredményt látva. Rákell szoknom a kézzel való mosogatásra, mert ahogy az előbb is kiderült, használhatatlan a mosógépem. Megszólalt Adeletől a Roling in the deep, elővettem a telefonomat és a képernyőjén egy levél ugrált felette a postázó neve; Molly az én drága barátnőm.  Kedves Cel, ha most azonnal nem húzod ide a segge, nagyon elfog deformálódni a rúgástól, amit rámérek a lábammal  elfelejtetted? Ma 17:30-kor a szökőkútnál!!! Mollyd ;)   Lehengerlően kedves, igaz? Bár igaza van, én felejtettem el és nem ő. Ennek ellenére, semmi kedvem átöltözni és elvonszolni magamat a könyvtárig. Megnyomom az egyest a billentyűzeten. A képernyőn egy telefon pattog és belőle zöld kis nyíl jön ki, jelezve hogy hívom az illetőt. Kettőt cseng a telefon.

-Hol a francban vagy? –ordít bele Molly.

-Neked is szia, köszi remekül vagyok. Gyere fel hozzám és útközben vegyél két dobozos fagyit.

-Nem futár vagyok, de oké. Tudod mit hallottam Jackről? Összefogod magad pisilni! –nevetett bele hangosan a telefonba. Ó igen, Jack a nagy álmom. Tipikus „beleszerettem a nagymenő, helyes, gazdag srácba én a normális csaj” ha tudnák mi is vagyok..

-Hálás vagyok Molly kisasszony. –kuncogtam a telefonba.

-Bekaphatod! –mondta, majd letette a telefont. Molly ért a szép beszédhez. A kisasszonyt azért mondtam rá, mert az anyja egy sznob, gazdag nő, ráadásul ő a nagyhatalom otthon, az apját tizenkét éves korámban otthagyta az anyja. Molly ha nem suliban van, általában nálam van vagy a szökőkútnál. Sajnálom, igaz nekem senkim sincs, de én kiskorom óta egyedül vagyok, ő nem, neki ezt meg kellett szoknia. Nem szeret az apjáról mesélni és nem is erőltetem, majd ha akarja elmondja. Nem ez a lényeg, remek barátnő, mindig mellettem van, mindig segít és a múltkor beszélt Jackkel és azóta, barátok vagyunk..hihetetlen. A lépcsőn magas sarkúk kopogását és egy finomabb zajt hallottam.

-Molly! Te vagy az? –kérdeztem és az ajtóba kapaszkodva kifordultam a folyósóra. Előttem Molly állt magas sarkúban és egy mintás rövidruhát viselt, kezében három doboz csokis fagyival és mellette..Jack Flinn állt teljes nagyságában. Mindketten mosolyogtak rám.

-Szia Cel, összefutottam Jackkel és gondoltam örülnél neki. Eltudtam volna süllyedni szégyenemben vagy legalább is homokba dugni a fejemet. Mollynak néha nem sikerül úgy a segítés, mint ahogy azt ő hiszi. Jack zavartan nézett rám, látva hogy van valami bajom.

-Persze, örülök. Nah, akkor talán.. 

-Nézzünk filmet. –fejezte be a mondatomat Molly, mindig tudja mit akarok, egyszer belenéztem a fejébe, hátha médium, de csak köd, semmi más. Bevallom fura volt, mert máshol emlékeket láttam, de ha médium, ha nem attól még a barátnőm. Molly mindig is vigyázott rám, mindig mellettem volt. Olyan volt mint a testvérem, még annál is több és jobb.

-Éés mit nézünk? –kérdezte Jack két kezét összecsapva. A mosolyától mint mindig most is elszerettem volna olvadni, de feltűnő lenne, majd ha elment Mollyval kisikítozom magamat.

-Nem tudom. –válaszoltam röviden, mert valóban nem volt elképzelésem arról mit nézzünk, de ha horror filmet néznénk, igaz hogy végig sikítoznám, de lenne esély arra hogy közelebb kerülök Jackhez.

-Mit szóltok egy horror filmhez? –kérdezte Molly, már megint tökéletesen tudva mit akarok. Azon törtem a fejem melyik horror film az, amelyiket már láttam és nem ijedek meg annyira ha az ajtóban egy zombi áll.

-Oké. Molly velem jönnél? –néztem megjátszott mosollyal Mollyra. A szobám felé mutattam és elindultam felé, Molly futólépésben követett. Mielőtt becsaptam volna az ajtót, bocsánatkérően Jackre néztem. Molly elkezdte ledobálni magáról a ruháit. –Mit képzeltél amikor magaddal hoztad? –kérdeztem majd a kezébe nyomtam egy melegítőt.

-Azt, hogy leborulsz előttem és Isteníteni fogsz. –mosolygott rám.

-Nem fogok leborulni előtted, ráadásul állati kínos, szólhattál volna, néz már rám hogy nézek ki?

-Úgy ahogy szoktál. –nevetett rám Molly.

-Igazán, kedves vagy. Azzal lerángattam magamról a vizes nadrágomat és a földre dobtam. A szekrényemből előhalásztam egy fekete cicanadrágot és kifeküdve az ágyon magamra erőltettem. A nap hátralevő részében, sikítoztam. A Paranolmar Activityt néztük és falfehér lehettem, állatira félek a démonoktól és amikor már elviselhetetlen volt a sikítozásom, Jack átkarolt, őszintén bevallom nem éreztem magamat nagyobb biztonságban, de nem sikítoztam tovább, eszem ágában sem akartam elszúrni a pillanatot, mármint a hátralevő fél órát. A csokis jégkrémemről el is feledkeztem Jack karjaiban, de ki a fenét érdekel, olvadt állapotban úgy sem eszem már meg. A film vége sem vidított fel, mert végül is mindenki meghalt, mármint a pár halt meg, de így is lehangoló volt és az hogy a végén köszönetet mondtak a rendőrségnek és a családnak, amiért megosztották velük a felvételeket, egyből rájöttem, ezek szerint igaztörténet. Egyre idegesebb lettem, nem szabadott volna megnéznem hisz jól tudom én is, hogy beképzelem magamnak a zajokat.

-Tök jó film volt! –csapta össze a két kezét Jack. Molly és én is meglepve fordultunk felé, valószínűleg Molly sem találta éppen „tök jónak” a filmet. Értetlenül néztem Jackra.

-Nekem nem tetszett, mi a jó a halálban? –kérdeztem tőle kezeimet széttárva. De eszembe jutott hogy mi is a jó, a béke, a nyugalom, olyan dolgok amiket lehet hogy soha, de soha nem fogok érezni. Mióta lelőttek és nem haltam meg, nem félek attól hogy elütnek, lelőnek. Sokszor merült fel bennem a kérdés, hogy mi van ha csak valami szer tud megölni, de elhessegettem a gondolatot, nem fogok kísérletezni magamon, így is elég különc vagyok. Az nap este elküldtem Mollyt, egyedül akartam lenni a saját külsőmmel. Bizony, nem az vagyok semmilyen értelemben, mint amilyennek hisznek. Nem barna a hajam, hanem szőke, nem vagyok igazából normál magasságú, magas vagyok, hosszú lábaim vannak a szemem sem barna, lilában és kékben játszik inkább.Nem akartam hogy lássanak így, ilyennek. Tökéletesnek. Akkor nem lenne kevés barátom, nem nevetnének ki ha valamit rosszul csinálok, átnéznének a hibáimon, mert felületesek és csak annyit látnának bennem hogy szép vagyok. Amikor a professzor azt mondta különleges vagyok örültem, de egy ideje rájöttem a különlegességem nagy felelősséggel jár. A professzor volt a mindenem, őt is különlegesnek tartottam és nem voltam egyedül, de mióta meghalt, hiába vannak barátaim, egyedül vagyok.

A telepata

Nem volt semmi különleges a születésemben, csak megszülettem és kész. Az évek során kiderült hogy nagyon okos vagyok, de senki se tudta hogy igazából honnan is ez a nagy ész. Egyszerűen ránéztem az emberekre és tudtam tőlük amit akartam, meg se kellett kérdeznem, olyanok voltak nekem mint egy nyitott könyv. Ha el is akartam volna mondani valakinek, nem az anyámra esett volna a döntésem, inkább az apámra, professzor volt és nagyon jó ember. Az évek teltek és egyre csak elnyomott az erőm, mindent tudtam mindenkiről, még ha nem is akartam. Elakartam mondani valakinek. Tizenegy voltam, amikor szemeimet lehunyva apuhoz botorkáltam és kezemmel a vállát kerestem, koncentráltam hogy ne lássak a fejébe.

-Apa. –szóltam hozzá fojtott hangon. –Apa nem bírom!

-Kicsim, kicsim mi a baj! –rázott meg apa és ijedten homlokomra tette a kezét. Sokszor voltam beteg, gyenge volt a szervezetem és nem anyám térdelt az ágyam mellet kezében lázmérővel és teával, nem ő egy dolgozó nő volt, akinek az életében a magazinok szerepeltek és nem a gyereknevelés. Apa otthon dolgozott. Ő vigyázott rám és ápolt ha kellett, már magában az is jól esett ha rám mosolygott. Megviselt arcán kis gödröcskék jelentek meg olyankor.

-Jaj, apa nem vagyok lázas. –könnyeim végig gurultak az arcomon, majd az államon egy nagy kövér csepp ként a mellkasomra zuhantak. –Apa, valami nyomja a lelkemet és ha nem mondom el valakinek én megőrülök.  Apa fura dolgokra vagyok képes, tudom mit gondolnak az emberek és látom a múltjukat, d..de nem tudok velük megbirkózni, rám törnek maguktól, nem tudok nekik parancsolni. –mondtam fuldokolva a könnyeimtől, fejemet apa mellkasához nyomtam és átöleltem, remélve most már minden megváltozik, minden jobb lesz. Nem kaptam választ, érdeklődve néztem fel apára, hosszú szempilláimon keresztül. Mosolygott rám.

-Mindig is tudtam hogy az én kicsi Mollym különleges. Molly akár hogy legyen én segíteni fogok neked. Ahogy kimondta tudtam, nem kell féljek és nem kell minden nap remegnem ha végig megyek az utcán. Szép és jó volt minden, ahogy az megvan írva a nagykönyvben, de az nem volt megírva hogy az apám örökbe akar fogadni egy gyereket, egy lányt. Anyámnak csak ez kellett, végre volt oka arra hogy elváljon apámtól, mármint ezt ő oknak tartotta, nyomósan ellenkeztem, de ki figyelne egy tizenéves gyerekre, hisz azt se tudja mi a jó neki. Apával akartam maradni, nem érdekelt kit fogad örökbe, de nem akartam azt hogy az anyám szadizzon. végül is sikerült elválasztania apámtól, de egy nap felhívott az apám.

-Szia Molly! –kiáltott a telefonba vidáman. –Van egy nagyon nagy titkom számodra. –mondta suttogva. Nem kellet többet mondjon, felkaptam a kabátomat és rohantam a két utcányira levő emeletes házhoz. Bekopogtam a tizennégyes ajtón és vártam. Nem hallottam cipő kopogást, nem hallottam azt hogy kiabálnak „már is nyitom” semmi válasz, ott álltam és talán egy óra is eltelhetett, mire valaki kinyitotta az ajtót. Az ajtóban apa állt, arca borostás volt, szemei kicsit karikásak, orráról feltolta a szemüvegét és rám mosolygott. Félreállt hogy beléphessek a halba. A fogason egy hosszú fekete kabát és egy lila dzseki lógott alján fekete minták futottak. Negédesen apára mosolyogtam, még mindig fura volt számomra hogy van egy úgy nevezett testvérem. Mindig is akartam egy tesót, de nem ilyet, egy kicsit, akire vigyázhatok akit a karjaimba vehetek. Nem egy velem egykorú kitudja milyen lányt akartam. Anyám mindig azt állította hogy a létezésem a véletlen műve és hogy ő nem akart gyereket, annyira kegyetlenül bánt velem néha, de apa, apa azt mondta hogy nagyon is szándékában állt hogy gyereke legyen és amikor megszülettem, megfeledkezett a külvilágról és csak én voltam. Így is volt, apa vitt el vásárolni, ő tanított biciklizni, ő vitt balettra.

-Szia apa. –mondtam, majd olyan szorosan öleltem át, ahogy csak tudtam. Apa megfogta a vállamat és a nappali ajtaja felé invitált. A nappali nagy, sötétbarna ajtajában egy szőke hajú lány állt kezét összekulcsolta mellkasa előtt és rám mosolygott.

-Molly, ő Celia. –mutatott apám a lány felé. Celia továbbra is mosolyogva felém indult és a kezét nyújtotta, ahelyett hogy kezet ráztam volna vele, összekulcsoltam a kezemet a mellkasom előtt és mogorván néztem rá. Celia továbbra is mosolygott, de inkább volt zavart mint boldog. Talán, kicsit gonosz vagyok és ezért rút velem a sors.

-Ja látom, örülnöm kéne? –húztam fel a szemöldökömet. Apa csodálkozva kapkodta a levegőt.

-Bocsánat Celia, nem tudom mi ütött a lányomba. –majd bocsánat kérőn a vállára tette a kezét.

-Még őt sajnálod, neki nem váltak el a szülei, neki nem kell az idióta anyával élnie és még őt sajnálod. Akkor megbántam, nagyon megbántam, apám szemében olyan düh jelent meg hogy hátrálni kezdtem.

-Igazad van, neki nem kell elviselni mindezt mert meghaltak a szülei! –ordított rám apa, forgott velem a világ, apával is de vele a düh miatt. Csak hebegtem és habogtam. Őrjöngött.

-Te is meghalhatnál, anyám is meghalhatna, sőt Celia is meghalhatna, nem hiányoznátok! –ordítottam rá. Apa megdermedt és csak nézett, csalódott volt, fájt neki amit mondtam és én is tudtam nem szabadott volna hogy elhagyja a számat. Lehajtottam a fejemet és önkénytelenül is könnyek árasztották el az arcomat.

-Menj el Molly, menj. –mondta rekedt, fuldokló hangon. Nem nézett rám, nem mondott többet csak elküldött. Dühös voltam. Nem rá, nem anyára, nem Celiára, magamra voltam dühös, mert lehet hogy néhány dolog nem tökéletes az életemben, de én azokat is eltudom lökni, akik szeretnek. Nem tudtam volna magyarázkodni, nem lett volna értelme, mert kimondtam. Az ajtó felé botorkáltam, majd becsuktam magam mögött. Soha többé nem láttam az apámat, rá egy hónapra lelőtték, Celiát nem találták meg. Soha többé nem ölelhettem meg apát, nem lett volna akkora bűntudatom, ha nem azt mondom hogy bárcsak meghalna, de pontosan ezt mondtam. Bárcsak mondhatnám azt hogy minden helyre jött, más lettem, de nem igazán, továbbra is az elviselhetetlen, nyafka, neveletlen lány vagyok, aki az apját akarja.

A bosszúálló

Álmatlanul forogtam az ágyamban, majd a hátara fordulva néztem a plafont. A szobám nagy volt és igen kellemes télen, nyáron már nem annyira. A vajszínű rollon átszökő fény megvilágította a szobám falait. Négy óra van, állapítottam meg az vekkerre nézve. Nem először fordult elő hogy álmatlan vagyok, hogy nem tudok elaludni. Felültem az ágyban és a telefonom után nyúltam. Felakartam hívni Austent, ő ilyenkor fent van és a gép előtt punnyad. A hívások listán,megkerestem Austen számát és már majdnem nyomtam le a billentyűzetet, de ekkor két egymás után szóló erős hangot hallottam. Az előbb még kint csicsergő madarak, most nagy szárnycsattogtatás közepett elszálltak. Ijedten ejtett ki a kezemben tartott telefont és tompán puffant a takarómon. Hallottam már ezt a hangot, de reméltem utoljára. Remegve, félve az egyértelműtől csúsztam le az ágyamról és kezemmel nagyot rántva a kilincsen a folyósóra léptem. Óvatosan osontam a sötét folyósón, amikor valamiben megbotlottam. Felakartam sikítani, de nem jött a torkomon semmi. A földön anyám feküdt, hosszú barna hajtincs tapadt véres arcára, szemei nyitva. Remegő kézzel a nyakára tettem a kezemet és a pulzust kerestem, semmi. Két lövés nyoma volt rajta, egy a hasába, a másik kicsivel feljebb, a szívébe fúródott. Ott akartam maradni és férfi létemre bőgni mint egy nő, de nem tehettem, csak két golyót hallottam és reménykedtem hogy apám még él! Csókot nyomtam anyám homlokára, majd ott hagytam, vérbe fagyva. Olyan helyen éltem, ahol elkerülhetetlen volt a balhé és a halál. Az utcákon járó, fehérek és négerek, mind ugyan olyan rossz emberek voltak, mindegyiknek lapult a zsebében egy kis fű és fegyver. Nem egyszer láttam ahogy megölnek valakit, és sokszor próbáltam megmenteni az illetőt, de eredménytelenül. Kénytelen voltam fegyvert venni magamhoz. Nem beszéltek meg a dolgokat, fegyvert ragadtak és az beszélt helyettük, infantilisek voltak. Falkák voltak és azért éltek hogy egymást ölhessék. Amikor ideköltöztünk, elszörnyedve néztem a többi gyereket, mind halálfejes, szakad ruhában járkált, boldognak tűntek, de ez a boldogság, inkább volt keserű mint édes. Tisztességes szüleim voltak, apám dolgozott, sosem lopott vagy csalt, anyám egy szerető feleség volt és jó anyuka, a háztakarítása és a főzés volt az ő dolga, de sosem panaszkodott emiatt, mindig kedves volt amikor haza jöttem az iskolából. Persze, az én szüleim is veszekedtek, de magam is jól tudom, ahol nem veszekednek az nem is család, azok szimplán nem törődnek egymással, csak együtt élnek. Egy idő után, viszont kezdtem beolvadni, én is nyúltam már droghoz, cigiztem és nőztem, de bennem volt bánat, hiába voltam olyan, még is volt bennem tisztesség és nem voltam agyatlan, más voltam.

-Apa! –kiáltottam a nappaliba lépve. Tekintetem végigsiklott a szobán és aggódva állapítottam meg, mindent feldúltak. A vajszínű kanapé szövete, felhasítva, a párnái a földön. A kis kávézó asztal üvege megrepedve. Minden szekrény kiborogatva. Lapok hevertek szanaszét, csekkek, rajzok. Lélegzetemet visszafojtva léptem a szoba közepére. Valaki alig halhatóan felnyögött. Hallgatóztam és vártam hogy újra halljam, mocorgást hallottam a kanapé irányából, félve odaléptem a kanapé mellé. Az ülőalkalmatosságot anyám úgy rendezte el hogy a tévével szemben legyen és szorosan neki tolva legyen a falnak, most viszont egy rés volt mögötte. Sietve még jobban elhúztam a kanapét és letérdelve odakúsztam apámhoz. Arca ragadt a vértől, szemeiben könny gyülemlett, még sosem láttam sírni és ha választhattam volna..

- Alex! –mondta apa rekedtes, gyenge hangon.

- Apa,apa figyelj! Ki volt ez?Mi történt veled?Fáj valamid? –rángattam meg gyengéden. Apa csak a fejét rázta, ebből mindig is kiakart hagyni, de persze tudtam mindent. Carlos Huarez egy senkiházi, fennhéjázó alak volt, a gyomrom a nevétől is felfordult. Állandóan szivar lógott a szájában és kalap volt a fején, úgy viselkedett mint ha udvarias, kifinomult lelkű ember lenne. Apám főnöke volt. Sokszor keveredett apám balhéba miatta, mivel állandóan külön feladattal látta el, ami ellen apám tiltakozott is, de Carlos megfenyegette őt a legnagyobb kincsei életével, a miénkkel. 

- Tudok mindent, mond el hol van az a rohadék és mért fekszik az anyám a folyósón és mért halott!- ordítottam rá a könnyeimmel kűzködve, kezdett szétesni az életem. Apám hangosan nyekkent egyet, majd mereven rám bámult. Megakartam kérdezni, mi a baja, de én is jól tudtam, halott. Most már nem küzdöttem a könnyekkel, hagytam hogy a felszínre törjenek. A könnypataktól elvakulva felálltam és ott hagytam a házat, neheze, hatalmas űrrel a lelkemben. Ott, akkor a házat nyaláboló tűz előtt megfogadtam, bosszút állok, anyámért, apámért és értem is. Egy részem elveszett és úgy éreztem soha, de soha nem kapom vissza…

Tehetséges egy fiú

Az öltöző fehér falán, barna sportcipő nyomók éktelenkedtek, mereven bámultam a semmibe és azon gondolkodtam meddig lesz ekkora szerencsém és nem leplez le senki, bár lehetetlennek tartottam, még is volt bennem némi félelem. A fapad szálkás szélét markoltam és vártam hogy én jöjjek. Az életem fénypontjának tartja az edzőm a győzelmeimet és mindig elmondja, addig sportoljak, amíg nem leszek öreg, mint ő és nem okoz fájdalmat a megerőltető mozgás. Ezen mindig jót mosolyogtam, mert tudtam hogy ez velem nem történik meg. Ez az erő, ami bennem lakozik, nem csak egy adottság, ez egy képesség, anyám sokáig hajtogatta hogy tévedek, de végül ő is rájött hogy igazam van. Én annál inkább eltudtam fogadni ezt a tényt. Mindenki imádott, a lányok mind belém zúgtak a srácok meg a haverjaim akartak lenni. Állandóan buliztam és éltem az élvezeteknek, hanyagoltam a tanulást vagy azt is mondhatnám hogy messziről kerültem. Anyám mérges és szomorú volt egyben. Nem volt rossz sorsom, nem váltak el a szüleim, nem is haltak meg, minden jó és kényelmes volt az életemben, de még is hiányzott valami. Hiányzott hogy valaki megértsen, hogy valakinek elmondhassak mindent. Valahogy megkellett volna tudom, hogy nem vagyok-e egyedül, de fogalmam se volt, ezt hogy tehetem meg úgy hogy ne nézzen mindenki komplett őrültnek. Szőke hajamba túrtam, ma már harmadszor jutnak eszembe ezek a gondolatok. Kopogást hallottam a barna ajtón. Felpattantam a padról és megigazítottam magamon a ruhámat. Fogalmam se volt, még is mit fogok most csinálni, futok, ugrok vagy éppen diszkoszt kell dobjak, de lényegtelen is volt, nem kellett felkészüljek, nem kellett bemelegítsek, nem volt számomra megerőltető a sport. Ahogy kiléptem a hatalmas pályára és végignéztem a versenyzőkön, még is félelem fogott el, féltem attól, hogy csak ez vár rám és semmi más, csak a sport.

Utcai harc

A földön ültem és minden figyelmemet a velem szemben levő foltos kutyának szenteltem. Ott feküdt és engem figyelt, nagy barna szemeivel pislogott rám, fejét két lábára fektette és morcosan figyelt engem. Fehér alapon fekete és barna foltok díszítették vékony bundáját, nyakán nem volt nyakörv, ezért arra következtem hogy nincs gazdája. A zuhogó eső elől menekültem, amikor összeütköztem vele. Nem volt szívem ott hagyni, ázni az utcán, haza hoztam magammal. Rámosolyogtam. Foltos fejét felemelte és csillogó szemekkel nézett rám, nyüszítő hang tört fel belőle, majd a fehér farkát csóválni kezdte. Felállt, majd megnyalta az orrát és felém indult.

-Szerintem megtartalak. –mondtam majd megsimogattam a buksiját. –De előtte alaposan megmoslak és elviszlek egy dokihoz is.

-Khmm..egy kutyához beszélsz? Hirtelen összerezzentem, majd rémültem fordultam meg.

-Molly! –néztem fel meglepődötten. –Hogy jutottál be?Jó ez hülye kérdés volt tudom.. Molly odatérdelt mellém és a kutyát vizsgálta. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a kutyámat tanulmányozza.

-Ez egy Bigle! Vagy micsoda. –állapította meg- Megakarod tartani igaz? Molly megrázta fejét, amitől a göndör fürtök össze-vissza repültek a feje körül. –Vigyük el sétálni, mit szólsz hozzá? Némán bólintottam, majd kezeimre támaszkodva felálltam. Felrohantam a lépcsőn és magam mögött hagytam Mollyt. Kibújtam fekete, pólómból és a földre dobtam. A szekrényember egy csinosabb darab után kutattam, majd megállapodtam egy fehér, mintás trikónál. Felkaptam a fekete bőrdzsekimet és lerohantam a lépcsőn.

-Mehetnünk. Molly rám mosolygott, majd az asztalról elvette a kulcscsomómat és az ajtóba dugva elfordította. A kutyát a kezeim közé kaptam, majd kisétáltam az ajtón. Kint hűvös idő volt, a beton még vizes volt, de itt-ott már magába szívta és újra fakószürke színe volt. Az utca a megszokottnál is csendesebb volt a hirtelen eső miatt, de pár perc múlva autók suhantak el előttünk.

-Mért viszed a kezedben azt a dögöt? Összeráncolt szemöldökkel néztem Mollyra, néha nagyon durva tudott lenni –talán az anyja miatt- de ettől teljes mértékben eltudtam fogadni.

-Veszek neki pórázt és amíg nincs a nyakán, nem teszem le a földre. –jelentettem ki határozottan. A járdán hangosan csattogott Molly cipője és én kuncogva figyeltem, hogy ez mennyire bosszantja. Fekete térdig érő szoknyája, kecsesen ringott a csípőjével együtt, fehér vászonkabátot viselt, ami megmutatta karcsú vonalait. Molly barna bőre mellett a kabát vakító volt és ezen jót mosolyogtam. Egzotikus bőréhez remekül passzolt a telt, rózsaszín ajak és a mandulavágású, barna szem. Barna haja csak fokozta a szépségét, ami minden lépésénél ringatózott egyet.

-Ez a bolt megfelel? –mutatott egy táblára, amin egy kutya és egy macska ült egymás mellett, előttük két tálkával, úgy sejtettem táp van bennük. Bólintottam, majd Molly rántott egyet a kilincsen és belépett. Az ajtó megmozgatta a felette lógó szélcsengőt és a csengők lágyan összekoccanva megszólaltak. Miután magam mögött becsuktam az ajtót a kutyát leraktam a földre. Egy szőke hajú nő mosolygott ránk, középkorú lehetett, de még is jól nézett ki. Fekete melegítőben volt, nyakában egy ezüst nyaklánc volt és azon egy smaragdzöld kő lógott. Köszönés ként Molly intett én meg egy Jó napottal köszöntem. A bolt falai fehérek voltak és állatos matricák tarkították. Magas fakeretes, üvegfalú szekrények álltak mindenhol, tápok, bolhairtók, játékok, csupa olyan dolog ami egy állatnak kelhet. Molly körbe sétált, azzal a nagyon tapasztalt nézéssel pedig mindent megvizsgált, majd az egyik üvegen keresztül egy nyakörvre mutatott a hüvelykujjával. Fekete volt az egész, pórázzal együtt, de a nyakörvön kis díszek lógtak. Bólintottam, majd a pulthoz sétáltam.

-Azt a nyakörvet szeretnénk. –mutattam barátnőm irányába, ő pedig rábökött a kiválasztottra. A nő rám mosolygott –Nos,az rossz, de hozatok egyet a fiammal. Alex, kérlek hozz egyet a DR4-es nyakörvből.

-Nem hozok, hozzál te! –ordított az anyjára a gyerek, a raktárból. A nő szomorúan elmosolyodott és lenézett a földre. Ekkor vettem csak észre, mi a gond, a nő lába térdig gipszben volt és nehéz lett volna megmozdulni benne. Iszonyat dühös lettem, hogy lehet ilyen bunkó?

-Elnézést, de bemehetnék a raktárba érte? –kérdeztem a nőtől, a legbájosabb mosolyommal.

-Hát..persze. Látszott rajta, mennyire kellemetlenül érzi magát. Az ajtó felé vettem az irányt. A kis bolt mögött egy nagy raktár volt, tele tápokkal és egyéb eszközökkel. Azt reméltem egyből megtalálom az udvarias Alexet, de nem találtam sehol. –Hol vagy?

-Mi van már! –kaptam a nem éppen tetszetős választ. Egy szőke hajú srác lépett elő egy nagy kupac kutyaeledel mögül, már messziről is láttam hogy a póló alatt, hatalmas izomkötegek vannak. Amikor odaért hozzám, mellkasa előtt keresztbe fonta a kezét és engem nézett, csábos mosolyt húzott az arcára, de viszonzáskép hidegül néztem rá.

-DR4. És a helyedben szebben beszélnék az anyámmal, mert még a hülye is látja, hogy mennyire nem tud bejönni egy nyakörvért! –ordítottam rá. Meglepetten nézett rám és mintha tényleg nem értené, mért kiabálok. –Hallottad, ne nézz ilyen értetlenül, engem nem hat meg a sármos külsőd. Még mindig megdöbbenve, de engedelmeskedett egy létrához sietett, de még mindig nem vette le rólam a pillantását. Türelmetlenül dobbantottam a lábammal.

-Parancsolj, itt van. –adta oda a csomagot.

-Köszönöm. –mondtam, enyhe gúnnyal. –Most pedig, menny ki és kérj bocsánatot az anyádtól, úgy sejtem az anyád, igaz!?

-Még mit nem, le is térdelek előtt rögtök! –ordított rám. –Ki vagy te hogy megmond mit tegyek? Kezdtem elveszteni a türelmemet és éreztem hogy az erőm, nagyon kitörőben van már.

-Hát jó, viszlát. –dobtam egyet barna hajamon, majd otthagytam. A pultra tettem a csomagot és a nőre mosolyogtam. –Nincs esetleg üres állás? Tudja itt a nyár és nincs sok dolgom, jól jönne a pénz is.

-Remek, ez tényleg fantasztikus. jó lenne ha besegítene a fiamnak a munkában. –mondta és szomorkásan rám mosolygott.

-Köszönöm, akkor..mikor kezdhetek?

-Ha nem gond akkor holnap, reggel.

***

Egy fél órát még beszélgettem, Clairerel, a boltossal a holnapi kezdésemről. Nagyon kedves és igen szerény nő. A beborult ég azonban indulásra késztetett minket. Már sötét volt. Eljött az idő, hogy a rossz emberek felkeljenek és az utcákon járkáljanak és bántsanak ártatlan embereket, ilyenkor volt a nagyélet. Minden fényesen világított, az autók özönlöttek a városba. Molly arca is rémült volt, egyikünk se szeretett sötétben mászkálni. Számomra nem volt semmi megnyugtató a sötétben, ilyenkor elvesztettem úgymond a látásomat és ez megijesztett. St. Louis utcán sétáltunk és előttünk a kutyám szaglászott mindent. hosszú volt az út még hazáig és már lógott az eső lába. Szorosan mentünk egymás mellett, féltünk azoktól a fazonoktól, akik a sárgaföldig itták magukat. Molly fáradtan csimpaszkodott rám és hangosan sóhajtott, valóban nehezebb lehetett neki a magas sarkúban.

-Cel, könyörgök, vágjuk le. –mutatott egy sötét utca felé, csak néhol égett egy lámpa, de azok is pislákoltak. Rossz, balhés alakok éltek ott és oda épeszű ember nem tette be a lábát, plusz mi. Molly meg se várta a válaszomat a sötét utca felé rángatott, hiába juthattunk így előbb haza, számomra még sem volt kecsegtető. Az utcában csend volt, szinte kihalt. Ezt a csendet csak Molly cipőjének kopogása törte meg. Már az utca közepén voltunk, amikor valami felnyüszített, először azt hittem a kutyám, de rájöttem hogy nagyon is emberi volt a nyüszítő hang. Nem értettem milyen elvetemült lehet az, aki nyüszít. Fehér folt tűnt fel előttem és félve torpantam meg. Molly közelebb húzódott hozzám és várta hogy jöjjenek. Egyre több fehér folt jelent meg és hirtelen hangos kattanással lámpák kapcsolódtak fel, elvakítva látásomat. Cuppogó hangok, mordulások, mocskos szavak még jobban megrémítettek. Egy férfi lépett Mollyhoz, arca borostás volt, szemei méregzölden villogtak, fogai kissé hiányosak, de nem voltam biztos hogy a higénia hiánya miatt vagy a banda összecsapás volt az oka. Molly ütögetni kezdte a kezemet, hogy segítsek, de ekkor egy másik férfi már az én hajammal játszott. Lélegzet visszafojtva figyeltem ahogy a bőrömet simogatja. Molly a kezem után nyúlt és előrefelé meghúzta, majd rántást éreztem. Molly futni kezdett és maga után húzott.

-Ezt nem ússzuk meg az egyszer szent. –mondtam lihegve. Mind ketten hangosan lihegtünk, nem egyen jártak már pórul ebben az utcában. Észt veszte rohantam és aggódva néztem vissza barátnőmre, aki nem boldogult a magas sarkúban. Megálltam és megvártam amíg beért engem, majd a karját megragadtam és kisebb nehézségek közt levettem a lábáról a cipőt és elhajítottam. Szomorúan nézett a fényes darab után.

-Ezt még meghálálod!- majd meg sem várva a választ elkezdtem futni. Lihegésem még a szívverésemnél is hangosabb volt, csak arra tudtam gondolni; megúszom! Egy halk, de még is tisztán hallható puffanást hallottam. Rémülten fordultam vissza az utánunk loholó férfiakat nézve. Egyikük rémülten állt és valamit figyelt a sötétben, majd egy kéz nyúlt ki onnan, hatalmas és karmos, mintha csak az árnyék része lett volna, magával húzta a férfit, aki egy ideig kiabált majd egy reccsenést követően elhallgatott. Mollyval ijedten néztünk össze, fogalmam sincs mi rejtőzik az árnyékban de van egy olyan érzésem hogy nem bánt minket. A férfiak egyszerre mozdultak az árnyék felé és üvöltve estek az árnyékba, páran ott maradtak de akinek nem esett bántódása kimenekült az árnyékból. Egy hatalmas testű lény lépett eléjük, teste kétszer akkora volt mint az enyém és Mollyé együttvéve, a testét borító szőrréteg alatt is jól látszott milyen izmos. Egyszerre öten esnek neki és mindegyiknek van a kezében vagy kés vagy pisztoly, lélegzetvisszafojtva nézem a jelenetet és reménykedek hogy kitud szabadulni a fegyverek közül sérülés nélkül. Már öt perce figyeltük a harcot, amikor rájöttem ez nem mehet tovább, segítenünk kell. Szimpla emberi erőm nem lenne elég, úgy döntöttem használni fogom az erőmet, segíteni fogok. Molly kezét megragadom és magam felé fordítom.

- Régóta barátnők vagyunk, a legjobb barátnők, és valamit régóta nem mondok el neked! –hadartam a szavakat- tudnod kell..

- Tudom Celia! majd megbeszéljük, most menj és segíts neki. –mondta Molly a legnagyobb higgadtsággal, én meg hírtelen úgy éreztem semmit se tudok. A lehető leggyorsabb tempóban futottam oda a verekedő csomóhoz, majd megtorpantam előttük, mit csináljak? Túl feltűnő lenne ha éppenséggel valami ember felettit művelnék.. a halvány fényben egy kés csillant meg a földön. Lehajoltam érte és felvettem, hány ember halhatott meg a kés által, nők, férfiak, gyermekek. Hirtelen jött düh csillant meg a szememben és gondolkodás nélkül vetettem magamat a harcoló tömeg felé. Éles fájdalmat éreztem a vállamon, sejtettem hogy megvágtak, de nem törődve az egyre erősödő fájdalommal az egyik férfi hasába vágtam a kést és kihúztam, majd újra és újra belevágtam a késsel. Arcára rémület ült ki, de egy ilyen férfit nem tudtam sajnálni, nem mondta neki senki hogy támadjon rá idegenekre! Három férfi még mindig erőteljesen csimpaszkodott a lényen és szüntelen ütötték-vágták ahol érték. Egy hatalmas üvöltés közepette az egyik hátára vetettem magamat és kicsit megtántorodva odébb álltunk. Leugrottam a hátáról, majd egyenesen a férfi vérben forgó szemeit néztem. Csipetnyi gúnnyal, elmosolyodtam. Meglóbáltam a kést a kezemben, majd neki futottam. Hirtelen minden olyan gyorsan történt, a földre esek, fölém emelkedik egy hatalmas és erős test, egy éles penge a torkomnál. Esélyem se volt arra hogy ne legyen bajom, igaz úgy sem halok meg, de a körülöttem levőket sokkolná, főleg Mollyt. Magam sem tudtam mit reméltem, de valahogy úgy alakult. A férfi elkerekedő szemekkel rogyott élettelenül a testemre, lehúztam magamról a testet majd mellé térdelve a halál okát próbáltam megállapítani,hirtelen úgy éretem mintha nyomozó lennék... Hátának nagy része hiányozz, éles karmok vájtak a férfiba, aki attól rögtön szörnyet halt. A férfit körbe vevő vér egyre csak nőtt, felálltam és hátrébb léptem, hátam valami puhába ütközött, nem mertem megfordulni, jól tudtam ki áll a hátam mögött. Leheletében érezni lehetett a vér vasas szagát.

- Celia, nem fog bántani, minket védett. –a hang ismerős volt de mégsem jutott eszébe ki is szól hozzá. Elhomályosodott körülötte a világ és az utolsó emléke egy lény volt és barátnője Molly, amint lenéznek rá. Amikor Celia végre kinyitotta a szemét hihetetlen fájdalom hasított a vállába és a fejébe. Összeszedve minden erejét, megpróbált felülni, sikertelenül. A szobájában a függönyökön halvány fény szűrődött át, az éjjeli szekrényen egy pohár víz volt és egy köteg géz mellette egy kisollóval. Beszélni se tudott, a fájdalom egyre erősebben pulzált a testében és elviselhetetlen volt.

- Felébredt –hallotta barátnője hangját- hallom a gondolatait. Gyere, egy jó pár dolgot tisztáznunk kell.

Celia nem értette Molly miről beszél és hogy kivel osztja meg ezt. Az ajtó halkan kitárult és Molly mosolyogva lépett be az ajtón. Celiát most is elbűvölte barátnője természetes szépsége, de hirtelen ennél zaklatóbb kérdése is támadt, ki az a férfi mellette!? Molly az ágya mellett állt és vele egy férfi is a szobába lépett. Szőke haja rakoncátlanul állt, bőre a szokottnál barnább volt és a kék szemek pirosban játszottak. Érdeklődve nézte tovább a férfi vonásait, ruházatában nem volt semmi feltűnő, kék farmert viselt, aminek az alja kissé már kikopott és hozzá egy fehér felsőt viselt, karján hatalmas izmok dudorodtak. Összességében feltűnően helyes volt.

-          Celia  ő Alex! –mutatott a férfi felé Molly. – A mi megmentőnk. Celia fáradt volt, nagyon de még így is megértette Molly mire célzott. Az ő megmentőjük a fura lény, egy hús-vér ember volt.  

Hamarosan folytatom..:))