1. FEJEZET

- Még csak nem is izgulsz?! – kérdezte szinte már szemrehányóan anya, útban a suli felé.

- Nem értelek anyu. Miért kellene izgulnom? Ez csak egy új iskola. – na jó! Tényleg izgultam. Vajon milyenek lesznek a tanárok? Vajon milyenek lesznek az osztálytársaim? Vajon lesznek barátaim? Persze a világért sem mondtam volna el anyunak, hogy mennyire ideges vagyok. Hogy is ne! Hogy azután anyai tanácsokat osztogasson! Még mit nem!

- De most tényleg! Egyáltalán nem is vagy ideges?! A tanárok, az osztály-társak, hogy lesznek-e barátaid! Én, ha a te helyedben lennék, akkor egész este nem aludtam volna! – oké, ez egy kicsit kísérteties! Mert hát, hogy pont ugyanezeken rágódtam! Talán gondolatolvasó? Azért megfordult a fejemben.

- Anya, tényleg nem izgulok. Ismétlem ez csak egy új iskola. – mondtam kicsit ingerültebben, mint szerettem volna. Ennek meg is lett a hatása:

- Drágám, tudom, hogy ideges, vagy de nem kell ilyen zsémbesnek lenned! A tinédzser kézi könyvek szerint normális, hogy most ideges vagy, de nyugalom minden a legnagyobb rendben lesz! – próbált megnyugtatni anya.

- Bocsi anya,de az már egyáltalán nem normális, hogy könyvekből tájékozódsz rólam. – mondtam.

Csendben mentünk az országúton, amikor hirtelen felkiáltottam.

- Anya, fékezz! –Anyunak szerencsére jók a reflexei, így nem ütötte el a szarvast, ami éppen abban a pillanatban ugrott elő, hogy a kocsi lefékezett.

- Mond csak, hogyan csinálod? – kérdezte anya. – Én nem is láttam, amikor te szóltál, pedig én vagyok közelebb ahhoz az oldalhoz, ahonnan kiugrott az a szarvas! – álmélkodott anyu.

- Először a látás öregszik anyu! – feleltem nevetve.

- Hé, még nem vagyok olyan vén! – védekezett ő.

   Az út további részét némán tettük meg.

   Azon izgultam, vajon lesz-e ott ismerősöm, régi barátom, esetleg...

- Hát itt volnánk! – rázott fel gondolataimból anyu. – Sok szerencsét! Ja, és ha valami balul sülne el, akkor szaladj vissza a kocsihoz és elköltözünk. – és bár ezt viccnek szánta, hogy oldja egy kicsit a pattanásig feszült pillanatot egy sóhajtás erejéig mérlegeltem.

- Szia, otthon találkozunk! – ha még élek tettem hozzá magamban.

- Biztos ne menjek veled? Mert a... – nem tudta végig mondani mert én félbe szakítottam:

- Anya! Nem kell féltened! – és, hogy ne kezdjen bele egy újabb szülői prédikációjába, gyorsan elindultam a bejárat felé.

   Életemben először jártam ilyen suliban: tök modern volt, ízléses is, és még graffitiket sem láttam egyik padon sem! A régi iskolámban mindenütt ocsmány szavak virítottak a falon és az ablakokon,régi mó-di, ízléstelen tantermek voltak, és még a WC-ket sem tartották rendben!

Aztán hirtelen megéreztem, hogy valami veszély fenyeget: Gyorsítottam a lépteimen, valaki mögöttem ugyanígy tett, de mire hátra néztem, senki nem volt ott . És hogy honnan tudtam, hogy engem figyelnek? Ez is az egyik különleges képességeimhez tartozott:

megéreztem a veszélyt, láthatatlanná tudtam válni, hallásom és gyorsaságom emberfeletti volt,  a gondolatom segítségével pusztítani és gyógyítani tudtam. Nem véletlen tehát, hogy legjobb barátnőm gondolatolvasó volt.

   Emlékszem az első találkozásunkra: nyolc évesen a játszótéren bolyongtam egyedül, amikor egy szőke kislány állt elém:

- Szia az én nevem Jessica. És a te neved pedig Sarah. Onnan tudom, hogy hallom mindenki gondolatait. Leszel a barátnőm? – kérdezte Jessica.

- Igen. Tudod,  nekem te vagy az első barátom. – mondtam miközben azon gondolkoztam, hány éves lehet.

- A válaszom nyolc. Ugyanannyi vagyok mint te.

   Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

   De most, hogy külön iskolába járunk, a kapcsolatunk egy kicsit meggyengült.

   Uram isten! Mindjárt becsöngetnek! Gyorsan besiettem a kis papír fecnire írt osztályba, amit addig a kezemben szorongattam. Leültem  egy szabad helyre, a második padsorban lévő utolsó előtti padba. Kinéztem az ablakon: háztetők végeérhetetlen sora bontakozott ki a szemem előtt. Aztán hirtelen megint elragadott, azaz érzés, hogy veszélyben vagyok. Épphogy hátra fordultam, amikor egy farkasszemet néztem egy sárga szempárral! Aztán hirtelen a sárga szempár már nem is sárga, hanem átlagos barnává változott.

- Mit nézel? – kérdezett rám a szemek tulajdonosa. 

- Semmit. – mondtam, de nem lehettem túl meggyőző. A fiú (ugyanis fiú volt az illető) hátborzongató vigyora meggyőzött: tudja, hogy mit láttam. Egy utolsó pillantást vetve rá visszafordultam, a tábla felé.    Becsöngettek.

   Mr.Norisz komolyan veszi az óráját:(matek) a negyedik és ötödik padban lévőket rajtakapta, hogy amőbáznak. Mindegyiknek el kérte a ellenőrzőjét.

   Szünetben kimentem az udvarra, egy kicsit élvezni a friss levegőt. Nagyon szerettem a virágokat, így hát az az ötletem támadt, hogy miért ne növeszthetnék egyet? Körülnéztem. Senki sem volt a közelben. Mintha hallottam volna valamit, de amikor hallgatóztam egy kicsit, semmit sem hallottam így hát elkezdtem koncentrálni, csakis arra a rózsára öszpontosítottam, amelyiket ki szerettem volna növeszteni. És lám! Egy pillatat múltán már ott is volt egy szál szép  rózsa! Amikor leszedtem, valaki felnevetett mögöttem. Ijedten hátrafordultam: már megint az a fiú a teremből!

- Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Semmit. Most már tudom a titkodat! – nevetett fel ismét az idegen.

- Nem tudsz te rólam semmit! – kiáltottam kétségbe esetten. Vajon miért nem hallottam? És miért nem zúgott bennem a vészharang?  nem értettem, hogyan lehetséges ez.

- Ó dehogyisnem! Tudom, hogy tudsz teremteni! És hogy nem vagy normális ember! Kell ennél több? – kérdezte gúnyosan. 

- És mégis kinek mondanád el, ha? Az emberek őrültnek néznének! Egyébként meg ki vagy? – védekezni próbáltam.

- A nevem Jason. És benned kit tisztelhetek, hm? – kérdezte. már megint az a gúnyos mosoly! bárcsak letörölhetném valahogyan a ké-péről!

- Sarah. Elmondod bárkinek is, azt, amit láttál?

- Nem, de tartozol nekem valamivel.

- Mivel?

- Óh majd meglátod! – a szeme sárgán felizzott. úr isten! Kibe, vagy mibe botlottam?

   Még mielőtt Jason bármit szólhatott volna, iszonyú gyorsasággal befutottam az iskolai folyosóra. Olyan gyorsan futottam, hogy senki nem vett észre semmit. Most már emberi tempóval sétáltam a folyosón. Aztán valaki a fülembe súgta:

- Jó gyors vagy, de annyira nem, mint én! – Jason volt az! Talán ő is ugyan azokkal a képességekkel bír mint én?

   Egész nap máson sem gondolkodtam, csak azon, hogy hogy lehet ez. Irodalmon, Farkas tanár úrra sem tudtam figyelni, és ez így volt mindegyik órán. Tudtam, hogy Jason mögöttem ül és azt is sokszor éreztem, hogy figyelő tekintete szinte a hátamba fúródott. Végre vége a tanításnak! Éppen indultam volna haza, amikor egy kéz nehezedett a vállamra.

- Ha gondolod elvihetlek. – megborzongtam Jason hangja hallatán. Most valahogy mást váltott ki belőlem, mint legutóbb. Amikor megfordultam az arcunk majdnem összeért, és a levegő szinte felizzott közöttünk. Nyeltem egyet, egyre kényelmetlenebbül é-reztem magam, úgyhogy hátraléptem egyet. Hirtelen meghallottam a hangomat:

- Köszi, igen az jó lenne. – és megmondtam a címünket.

- Oké, de készülj fel arra, hogy esetleg egy kicsit szédülni fogsz utána. – mosolygott rám

- Miről beszé... – nem tudtam befejezni a mondatot mert hirtelen megragadott és olyan szédítő gyorsaságra kapcsolt, amilyenre én sosem lennék képes! És igaza volt: ő tényleg gyorsabb, mint én. Egy szempillantás múlva már a házunk előtt álltunk.

- Ööö... köszönöm, hogy hazahoztál, de anya gyanút fog,hogy hogyan értem haza ilyen korán, úgyhogy öö.. esetleg beülhetnénk valahová. Ha neked jó... – kérdeztem bizonytalanul.

- Persze nekem jó. – mondta Jason.

   Lassan sétáltunk csendbe burkolózva. De ez nem kínos csend volt, inkább olyan meghitt, otthonos. Elmentünk egy kávézóba.

- Jártál már itt? – kérdezte Jason.t

- Nem, de szép hely. – válaszoltam.

- Igen az. Te tulajdonképpen ki vagy mi vagy? – tette fel a kérdést.

- Én is kérdezhetném ezt tőled. – észrevettem, hogy a hangom bizalmatlanabbul csengett, mint szerettem volna, így gyorsan hozzátettem: - Mármint te mi vagy? Úgy értem néha sárga a szemed, és nagyon gyors vagy, gyorsabb nálam.

- Én előbb kérdeztem. – kicsit közelebb hajolt, éreztem ahogy lehelete csiklandozta az arcomat.

- Na jó. Igazából nem tudom. – mondtam.

- Mi? Mi az, hogy nem tudod?- kérdezte csodálkozva Jason.

- Hallottál már olyanról, aki tud teremteni, pusztítani, megérzi a veszélyt, és láthatatlanná tud válni? – kérdeztem. Jason arca egy pillanatra, mintha megrándult volna, azután értetlenül kezdett bámulni.

- Ez meg hogy lehet?

- Nem tudom, de most beszéljünk rólad. Te mi vagy? – Jasonon látszott, hogy nem tudja az igazat, vagy hazugságot mondjon. Végül vett egy nagy levegőt:

- Ne ijedj meg. – mikor bólintottam, folytatta – Vámpír vagyok. –

Az arcomra valószínüleg kiült egy pillanatra a rémület, mert Jason így folytatta: - Ha nem akarsz velem találkozni többé, én megértem. – mondta szomorúan.

Én így szóltam: - Nem, én nagyon szeretnék még veled találkozni. – majd a szemébe néztem: - Ha te is szeretnél.

- Nagyon is. – nézett vissza rám Jason.

- Holnap reggel mehetnénk együtt suliba.

- Jó, menjünk.

   Elköszöntünk egymástól, és hazamentem. Amit most leírok, azt maga Jason mondta el nekem. Jason tárcsázott.

- Főnök, megvan az Őrző. – mondta Jason a telefonba.

- Ez bizonyos? Nem lenne jó még egy tévedés. – mondta valaki a telefon túlsó végén.

- Ez biztos.

- És tisztában van a képességeivel?

- Igen, de nem érti miért vannak meg neki ezek a képességei.  Még szunnyad.

- Értem. – a mobil másik végéről hátborzongató nevetés jött. – Fogd el, és hozd ide, elém. – aztán az idegen szájából velőtrázó nevetés tört elő.

2. FEJEZET

Másnap Jason már a kapuban várt.

- Várj egy kicsit Jason. Megmondom anyunak, hogy ma veled megyek. – azzal bementem a konyhába.

- Figyu, anya. Ma egy barátommal megyek iskolába, nem kell bevinned kocsival.

- Rendben kicsim. Ki az új barátnőd? – kérdezte anya, miközben a szokásos narancs juice-át készítette el.

- Hát... igazából egy fiú...

- Áá! Már értem. Na, és hogy néz ki? – kezdett faggatózni anya.

- Gyere, bemutatlak neki. Itt vár a ház előtt. – és elkezdtem húzni magam után, a kapunk elé.

- Remek! Így azonnal megismerhetem a kis barátodat! – örvendezett anyu, útban a bejárati ajtó felé.

   Jason kint várt a ház előtt. A reggeli napfényben még szívdöglesztőbbnek látszott, mint eddig. És mintha csak hallotta volna a gondolataimat, széles mosolyt küldött felém.

- Szia, örülök, hogy megismerhetlek. Jason, ugye? A nevem Anne Fox.

- Jónapot, a nevem Jason Gregory. Nagyon örvendek, de ha nem bánja el kell indulnunk, nehogy elkéssünnk.

- Nem, dehogy! Menjetek csak.

- Szia anyu! – köszöntem el.

- Viszlát! – köszönt Jason is.

- Sziasztok! Legyetek jók! – azzal otthagyott minket, és elkezdett készülődni a munkába.

   Mi is elindultunk az iskolába. Útközben semleges, felszínes dolgokról beszélgettünk, mégis jó volt egy kis kikapcsolódás gyanánt a tanítás kezdete előtt. Jason félúton gondolt egyet, és derékon ragadott. Olyan zavarban voltam, hogy nem mertem tiltakozni. Mikor beértünk a suliba, mindenki miket nézett, de nem szóltak semmit. Amikor beültem, a padtársam (Julia volt az, az első napon ismerkedtünk meg és egész jóban lettünk.) köszönés nélkül ezzel kezdte:

- Te tényleg Jason Gregory-val jársz? Hogy lehet ekkora szerencséd?! – kérdezte kigúvadt szemmel Julia.

- Hát... – hebegtem – Igazából nem is járunk együtt... csak ketten jöttünk a suliba. – és mintha csak magamat akarnám meggyőzni, még egyszer elismételtem: - Igen, mi csak együtt jöttünk suliba.

- Azt a k....anyját! Ti tényleg együtt jártok! Ááááá! – Julia úgy sikított fel, mint egy kislány, amikor kiderül, hogy felülhet a pónira. Olyan hangosan kiáltott fel, hogy még az utca túlsó végén is hallani lehetett.

Amikor ebédszünetben Jason-nal egy asztalhoz ültünk a diákok szinte egyszerre morjlottak fel. Mindenhonnan folytott suttogás hallatszott. Minden asztalnál olyan mondatok hangzottak el, mint például: - Jason és az új csaj? Az lehetetlen! - Hogy történhetett ez?! vagy: Én sok ideje ismerem Jasont, és még sosem volt a suliból barátnője!

- Sarah, kellemetlenül érzed magad? – kérdezte Jason.

- Nem..., vagyis igen. – vallottam be őszintén.

- Ne tedd. Nincs miért szégyenkezned. Majd elül ez a hír. – próbált vígasztalni.

- Ezt meg hogy érted? Akkor mi most tényleg együtt járunk? – kérdeztem. Nagyon vártam a válaszát, ugyanakkor rettegtem, hogy mi lesz ha nemet mond? Esetleg még meg is aláz az egész suli előtt? I-lyen dolgokon tépelődtem, amikor végre megszólalt:

- Nagyon szeretném, ha ez a hír tényleg igaz lenne, Sarah. Mi a válaszod? – mikor ezt mondta, iszonyatosan megkönnyebbültem, és nyugodtam kifújtam a levegőt amit az izgatottságtól önkéntelenül is bent tartottam, majd így szóltam: - Igen, én is nagyon szeretném. – mondtam suttogva a boldogságtól.

Jason vigyorogva tette meg az utat a szemetesig, majd vissza: - Olyan boldog vagyok! Ja, és délután majd elmehetnénk egy sétára a parkba. – az embertömeg megint felmorajlott. – Mi?! – Most tényleg randira hívta? Ez meg hogy lehet?!

   Mr.Smith (ő a rajztanár) Juliát addig kínozta, amíg végül szerencsétlen inkább kért egy egyest, minthogy tovább keljen szenvednie. Miután egy kicsit megnyugodott, elkezdett kérdezősködni rólam, meg Jasonról. Eleinte kicsit ódzkodtam a dologtól, hogy beszélgessek erről, de a végére már egyre inkább be-lelendültem. Elmeséltem aggályaimat, örömömet, idegességemet, hogy esetleg elrontok valamit, sőt! Még azt is elmondtam neki, hogy nekem még sosem volt igazi barátom. Mikor végeztem ő megértően bólogatott. – Én is nagyon izgultam az első randimon, de nem kell fél-ni: azért randizik veled, mert tetszel neki. Ne görcsölj.

- Az randinak számít, hogy beülünk egy kávézóba? – kérdeztem.

- Még szép! Na látod, mostmár ezért sem kell izgulnod.

   Most, hogy Julia megnyugtatott, boldogan indultam haza. Tetszem neki! Csak ez járt a fejemben. Egész úton róla fantáziáltam, meg arról, hogy milyen lesz a randink.

   Otthon felmentem a padlásra egy könyv után nézni. Kiskoromban is imádtam itt lenni: néha elaludtam, olyankor mindig egy nem létező világról álmodtam. Vámpírokról, és egy kőről. Egy életet adó kőről, a-melyért sokan feláldozták már életüket. Nagyon szerettem a legendákat, mondákat. Elkezdtem keresgélni a szobában. Balra anyu irodájából levő dolgok voltak olyanok, amik velünk költöztek, de már nem fértek el sehol csak ott fönt azon a régi, poros padláson. Jobbra dobozok sorakoztak, melyekben régi könyvek, nagymama kedvenc recept füzetei és apa fényképei voltak. Elkezdtem végignézni a dobozokat. Az elsőben a nagyi receptfüzetei voltak. A másodikban megtaláltam apa fotóit. Arra gondoltam, vajon mi lenne, ha most velünk lakna. Talán igazi család lennénk. Forró könnyek kezdték áztatni az arcomat. Ha itt lenne, talán tényleg igazi család lehetnénk. De már nincs értelme ezen gondolkodni – emlékeztettem magam – ő már döntött. Úgy döntött, hogy elhagy minket! Bánatomat harag váltotta fel. hogy tehette velünk ezt? Mi értelme volt ennek? Csak szétszedte a családunkat! Kezemben lángra lobbant a fénykép. De nem! Már nincsen értelme erre még csak rágondolni sem! Nem szabad felidegesíteni magam rajta! Nem az számít, hogy mi tett! Hanem, hogy mi lett a következménye! A vége így is, úgy is ugyanaz: már nem vagyunk rendes család.

   Dühödten dobtam a sarokba a kép szenes maradványait, egyenesen egy olyan doboznak, amilyet még sosem láttam: nem sima kartondoboz volt, mint a többi. Éleit arany festékkel kenték be. A tetejét kövekkel kirakott formák díszítették, és az oldalait ismeretlen írással írt szövegek fedték. Odamentem és óvatosan felemeltem. Kezemmel végigsimítottam kövekkel borított fedelén: valami különös érzés áradt szét a testemben. Tökéletes nyugalom. Megpróbáltam felfeszíteni a tetejét, de nem sikerült. Lezárták. Kicsit elszontyolodtam. Milyen jó lett volna, ha találok valami rendkívüli dolgot!

   Eszembe jutottak a kalózok. Az ő ládáikat sem mindig kulccsal lehetett kinyitni. Volt olyan láda, ami egy titkos gomb lenyomásával nyílik ki. Végigtapogattam, hátha találok valami ki kiugró részt. Szerencsém volt: a ládika alján, jobb oldalon az ujjaim között megéreztem egy kis kallantyút. Lenyomtam. A láda teteje feltárult! De nem volt benne semmi rendkívüli. Csak egy pár régi ruhadarab. Hacsak... Megint eszembe jutottak a kalózok. Ők is elrejtették a kincseiket, miért ne lehetne itt is ez a helyzet? Most tüzetesebben is megvizsgáltam kívülről. Semmi. De hátha nem is az oldalát kell nézni, hanem a kallantyút? Kitapogattam a kis szerkezetet, és megpróbáltam még jobban lenyomni. Sikerült! Annyira izgultam. Vajon most ledől az emberiség sorsa, vagy csak egy trükkös dobozka, ami megvicceli megtalálóját? Egy kattanást hallottam, és kinyílt a titkos rekesz, amit eddig nem is vettem észre. Ismét csak egy ruhadarabot találtam, de amikor megtapogattam, a belsejében mintha valami kemény tárgyat csomagoltak volna. A foszló anyagot gyorsan széttéptem és feltárult a dobozka igazi titka: a könyv borítóját pontosan úgy díszítették, mint a doboz fedőlapját! Az éleit ennek is arannyal fedtették be. A gerincére ugyanazzal a titkosírással írták a címet és a szerzőt is. Fellapozta az első oldalt. Már megint az a titkos írás! De hogyan lehetne megfejteni? Aztán eszembe jutott, hogy talán a dobozban lévő régi anyagok is eltakartak valamit a kíváncsi szemek elől. Gyorsan odamentem és elkezdetem feltúrni a dobozt. Találtam is egy régi pergamenlapot az alján. Megnéztem. Felírták az összes betűt és mellé a titkosírásban használt megfelelőjét. Elkezdtem betűzgetni. És olvastam, és csak olvastam. Egész éjjel csak olvastam. (Szerencsére szombat volt)

   Sötét, hideg éjszaka volt. Raquel szinte hangtalanul sietett át az úton az erdő felé. Többször is hátranézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem kémkedik utána. Hirtelen letért az erdei útról, és átváltott egy csapásra. Meghallott valamit közeledni felé. Emberfeletti gyorsasággal kezdett száguldani, de még így is érezte, hogy az a valami egyre közelebb került hozzá. Egyszer csak lerántották a földre! Raquel érezte, ahogy a kötelek megfeszülnek rajta, és valaki suttogni kezd mögötte:

- Elmondod, hol van a Kő és talán megkímélem az életedet! – szólalt meg az idegen, most már normális hangerővel.

- Ki vagy? – kérdezte reszkető hangon a lány.

- Tényleg tudni akarod? Bátor vagy! – mondta a sötétből valaki.

- Igen! – próbálta meggyőzni önmagát is Raquel. Az idegen erősen rántotta magához. Raquel érezte a leheletét nyakán.

- Ha tudni akarod akkor elmondom. Egy vámpírral állsz szemben. – a vámpír még jobban magához húzta. És bár a lány félt, egyszer, s mint nagyon is élvezte a férfi közelségét és önkéntelenül is hozzásimult.

- Látom nem félsz túlságosan... na és a harapásomtól? – súgta Raquel fülébe. A lány, mintha csak belecsíptek volna megpróbált szabadulni, de nem sikerült.

- Szívverésed felgyorsult. Szóval megijedtél. Legszívesebben most azonnal, hamm! Bekapnálak, de még kellesz, úgyhogy ez későbbre marad. Milyen kár! – nevetett fel a vámpír. – Vigyázz! Indulunk! – és elszáguldott Raquellel.

   Mikor Raquel és a vámpír megérkeztek egy nehéz fa kapuhoz a férfi mormolt valamit, amit Raquel nem értett, a kapu kitárult és beléptek. Sötét volt, így Raquel nem sokat látott, de minden felöl sziszegés hal-latszott. A lány még közelebb ment a vámpírhoz.

- Ne félj! Úgyis én foglak megölni, nem ők! – mondta a férfi mézes-mázos hangon. Beléptek egy épületbe. –Mélyen tisztelt Vámpír Tanács! Meghoztam az Őrzőt!- azzal térdre rogyott és rántotta magával a lányt is. Amikor Raquel térdre esett fájdalom nyílalt a lábaiba. Halkan nyöszörgött.

- Álljatok fel! – szólt az egyik tanácstag. A vámpír felrántotta a földről Raquelt. – David ő az Őrző? – kérdezte.

- Igen, uram. – válaszolta David, a vámpír.

- Mutatott valamiféle jelet? – kérdezte Davidtől az öreg vámpír.

- Igen, uram. Emberfeletti sebességgel futott, de beértem és elkaptam. – mondta a férfi.

- Az Őrzők mindig is lassúak voltak. – mondta lenézően a tanácstag.

   Raquelnek hirtelen visszajött az ereje. Nem engedheti, hogy így beszéljenek a fajáról! Gondolata erejével leégette magáról a köteleit.

- Nem beszélhetnek így rólunk! – kiáltotta Raquel és felugrott a levegőbe, hogy a Tanács elé fusson és megmondja a magáét nekik, amikor valami megragadta és visszarántotta földre. David volt az. Mikor magához rántotta és átölelte a derekát, hogy megfogja, Raquel közelebb érezte magához a férfit, mint eddig bármikor.

- Nyugalom, kis tigris! Ezt inkább majd akkor, amikor meg akarlak ölni! –súgta David a fülébe. Raquel megint ledermedt a rémülettől. – Így már jobb.

- Most már bizonyos, hogy ő az! – szólalt meg egy újabb tanácstag. – De mond csak Őrző, mért nem próbáltál eddig elmenekülni?

- Mert így el tudom majd mondani a többieknek, hogy hol rejtőztök, hogy megöljünk! – Raquel legalább annyira meglepődött magabiztos hangján, mint a vámpírok.

- Hol a Kő? – kérdezte az egyik öreg vámpír.

- Sosem fogom elárulni! – mondta Raquel.

- Mélyen tisztelt Tanács! Engedelmükkel elvinném az Őrzőt és kiszedném belőle, hogy hol van a Kő – szólalt meg David.

- Tedd azt, testvérem! – szólalt meg az összes tanácstag egyszerre.

- Engedelmükkel! – majd Raquelt magával húzva kimentek a terem-ből.

- Hogy mertél ilyen tiszteletlenül viselkedni?! – kérdezte Raquelt David, miközben magával rángatta.

- Úgy ahogy láttad! – feleselt vissza Raquel.

- Ne merj így beszélni velem, mert nem tudod, miket tudok művelni veled! – magához rántotta Raquelt, eközben kinőttek az agyarai.

- Ne! Hagyj békén! – a lány ismételten megkísérelte kirántani magát fogva tartója karjaiból, de nem sikerült.

- Ne is próbálkozz, kicsim! – Davidnek megvillant sárga szeme és még közelebb húzta magához Raquelt. – Hmm! Jó illatú  vagy! Adsz egy harapást? Ha-ha! – Majd karjaiba vette a lányt és elszáguldott vele.

   Itt elnyomott az álom.

3. FEJEZET

   Reggel későn ébredtem. Nagyon jó kedvem volt, de aztán eszembe jutott a tegnap délután. Az, hogy miként találtam rá a ládára, könyvre. És az is, hogy valójában mi vagyok. Egy Őrző. Jason pedig vámpír. Ezért éreztem a veszélyt, amikor vele voltam. Akkor, abban a pillanatban megfogadtam, hogy bármi áron megvédem a Követ. De vajon hol lehet? Még egy legendában vagy mondában sem találkoztam vele. Az az ötletem támadt, hogy felmegyek a padlásra és jobban megvizsgálom azt a dobozt.

   Felmásztam a felfelé vezető keskeny létrán. Amint felértem, a dobozhoz rohantam. Megint elkezdtem végigtapogatni, mint amikor először próbáltam kinyitni. Nem találtam semmit, ezért ismét megpróbáltam a kallantyút, de itt sem történt semmi. Egy kicsit csalódott voltam. Megint fellapoztam a régi könyvet. Felfigyeltem valamire: az első lap vastagabb volt mint a többi. Először biztos azért nem vettem észre, mert magára a történetre koncecentráltam, de most más is feltűnt: a könyv gerincéből az egyik kő jobban kidudorodik, mint a többi! Lenyomtam: a könyv gerince felpattant és a belsejéből kiesett egy régi boriték! Az izgatottságtól elszoruló torokkal hajtottam szét.

Hol alapítóatyánk szobra,

Ott a rejtély kulcsa

De vigyázz Őrző, nagyon vigyázz!

Mert nagy veszély leselkedik rád!

Elgondolkoztam. Hol alapítóatyánk szobra. A főtéren van egy szobor, és sehol a városban nem láttam egy másikat sem. Ott a rejtély kulcsa. Ez is világos. Ott találom meg az életet adó Követ. De vigyázz Őrző, nagyon vigyázz! Mert nagy veszély leselkedik rád! Milyen veszélyről van szó? A vámpírokról? Vagy valami más vár ott rám? Egy biztos, mégpedig az, hogy a főtéren mindenre megkapom a választ.

   De addig valahogy fel kellett készülnöm. És már tudtam is, hogy hogyan!

   Leszaladtam a padlásról, kézbe vettem a mobilomat,  és tárcsáztam.

- Halló? – vette fel a telefonját Jessica.

- Szia, gondolom tudod ki vagyok.

- Igen, szia Sarah.

- Segítened kell! Az új suliban az egyik fiú, Jason tudja, hogy ki vagyok igazából. – és elmeséltem ez egészet elejétől a végig. – Szóval segítened kéne megkeresni a Követ, mert ha a vámpírok megszerzik, akkor sötétségbe borítják az egész  világot!

- Hmm... Na jó. Látom a fejedben, hogy igazat mondasz. – mondta kis hallgatás után Jess.

- Nagyon köszönöm! – elköszöntünk, azzal letettük.